Mióta gyógyítjuk az állatokat?
Talán nem is gondolnátok, hogy az állatorvoslás kezdete messze visszanyúlik az őskori időbe. Az emberek, miután egyes állatfajokat saját céljaikra már megszelídítettek, azok betegségeit - elsősorban a fertőző bajokat - tőlük telhetőleg gyógyítani iparkodtak. Kezdetben, persze, csak megfigyeléseken alapult gyógyító tudományunk. A betegségek által okozott elváltozások azonban már korán ismertté váltak, és ezeket az ismereteket főleg az áldozati állatok pontos megvizsgálása gyarapította. Sőt, abban az időben, amikor emberi hullák boncolását a vallások tiltották, az állatok boncolása alkalmával szerzett tapasztalatok képezték az emberi orvoslás alapját is.
Az egyiptomiaknál már léteztek állatorvosok, sőt ezek éppen úgy, mint az orvosok is, túlnyomóan specialisták voltak. A zsidók szigorú áldozati törvényei pedig arra mutatnak, hogy papjaik a háziállatok betegségeit alaposabban ismerték.
A görögöknél
Aszklépiosztól és
Hippokratésztől eltekintve, akik valószínűleg csak mellékesen foglalkoztak állati betegségekkel is,
Arisztotelész több állati betegséget alaposan leír az állatok természetrajzának nyolcadik könyvében (
Az állatok története, Az állatok részeiről, Az állatok nemzéséről - Arisztotelész munkái).
A rómaiaknál már egészen behatóan tanulmányozták a 4. század körül az állatok életét.
Vegetiusz már az addig ismert munkák alapján rendszeres művet írt a szarvasmarhák, juhok, sertések s kecskék betegségeiről. Az idősebb
Pliniusz nagy szorgalommal, de kritika nélkül gyűjtötte össze mindazt, amit kora az állatokról tudott, valamint jó és rossz tulajdonságaikról, bűvös hatásukról és csodálatos gyógyító erejükről mesélt. A tudományt előbbre nem nagyon vitte, mert a középkori írók inkább a mesélő Pliniuszt, mint az előttük érthetetlen Arisztotelészt követték.
A középkorban, a természettudományok más ágaival együtt az állatorvostan is alacsony fokon állt, ismereteiket jobbára csak a görög Hippokratész fordításából merítették, illetve egy
Physiologus nevezetű korai munkából, melyben képzeletbeli lények is szerepelnek, s mindegyikük valójában erkölcsi példázat. A dominikánus barát
Albertus Magnustól származik az a tudományosabb jellegű nagy állatkönyv, melyben bemutatja az összes ismert állatot, s kommentálja Arisztotelészt.
A 17-18. században következett be jelentősebb változás. Észak-Európában az állatok adásvételét már külön törvényekkel kezdték szabályozni. Mindennek dacára az állatorvostan nem fejlődött túl gyorsan. A 18. században a keleti marhavész óriási veszteségeket okozott csaknem egész Európában, ezért a kárvallott államok megfelelő óvintézkedéseket vezettek be. Ehhez már szakszerűen képzett állatorvosok kellettek, így állatorvosi iskolák létesültek Európának majd minden államában.
Az első iskolát Bourgelat, a lyoni lovas iskola főnöke alapította 1762-ben. Az iskola híre gyorsan terjedt Európában, egymás után alapítottak hasonlókat: Padovában (1774), Bécsben (1777), Drezdában (1780); hazánkban Budapesten jött létre ilyen intézmény (1787, l. Állatorvosi Akadémia).
Kezdetben az állatorvoslást a nagyközönség nem tekintette művelt emberhez illő foglalkozásnak, erre a pályára főleg csak pásztorok, kovácsok, lovászok stb. léptek. Később komoly felvételi vizsgát kellett tennie annak, aki az állatok gyógyítását akarta tanulni, s ez mindmáig változatlanul így működik.
A képek forrásai:
www.worldparrottrust.org
www.ruscelli.com
www.treklens.com
www.montanavetspecialists.com